Nagy Luca

Ismerjetek meg! Vagy már ismertek?

Nem feltétlen gondolom azt, hogy megérdemelnék egy teljes blogbejegyzést, de apu így gondolja, tehát akkor így is lesz!
Ezzel talán már el is árulom, hogy anyu, vagyis Musza Györgyi és apu pedig Nagy Sándor a szüleim.

A családban mindig úgy számoljuk, hogy az üzlet akkor nyitotta meg kapuit, amikor a húgom, Kinga megszületett. Akkor én 2 éves voltam, tehát mondhatjuk azt, hogy én is beleszülettem ebbe a családi vállalkozásba.
Gyerekkoromban óvoda és iskola után, mindig a régi, Bercsényi utcai üzletben vártuk a munkanap végét, hogy elinduljunk haza. Bár valójában testvéreimmel mindhárman szerettünk ott lenni (Dávid, Kinga), bírtuk a pörgést, a sok embert és rengeteg dolgot, amivel matathattunk.
Szerintem 10 éves koromban már tudtam, hogy létezik olajfesték, akrilfesték, akvarellpapír. Tudtam, hogy mi az, hogy paszpartu és azt is, hogy IKEA-s keretet ne vásároljak soha.
A tanulás mellett, ha kellett besegítettem. De főleg a karácsonyi őrület alatt volt többször is, hogy az üzletből haza futva díszítettük a karácsonyfát és rohantunk az utolsó ajándékokat beszerezni.

De ahogy minden kamasznak, nekem is voltam ambícióim. Nagy vágyam volt, hogy egyszer Szentendrén nyithassak majd egy kis bisztrót, ahol ugyanolyan szuper törzsvendégkört tudok majd kiépíteni, ahogy apuék tették itt az NS Keretben.

Teltek az évek, a vendéglátós diploma megszerzése és a 8 év vendéglátózás után úgy döntöttem, (vagyis a kedvenc vőlegényem segítségével), hogy ki kell szakadni ebből a világból és az éjszakai műszakok helyett, a normális emberek életét élni.
A gasztro vonal még akkor is jelen volt az életemben, így megpályáztam egy olyan munkát, amire akkor igazán vágytam. 2 és fél évig gyártásvezető voltam a Street Kitchen csapatában, ahol rengeteg mindent megtanultam, amiért a mai napig nagyon hálás vagyok nekik.
Kitartó embernek tartom magam és amit szeretek csinálni, azt 110%-osan el is végzem, de lehet 150%-osan… nem is tudom. De a lényeg a lényeg, hogy kicsit azt éreztem az adott helyzetben, hogy valami olyan dologgal szeretnék foglalkozni, ami az enyém, amiért 190%-ot is tudok teljesíteni és látom, hogy eredménye van.

Egy családi, olaszországi nyaralás során, amikor éppen Lecce csodás városában kávét és aperol spritz-et kortyolgattunk, apuék úgy döntöttek, hogy előállnak egy felvetéssel… miszerint: ők szeretnének kicsit a háttérbe vonulni és az új generációnak helyet adni az üzletben.
Ez amúgy teljesen érthető, hiszen 28 éve vezetni egy céget szerintem tök unalmas lehet… jó, nem a szó szoros értelmében, de értitek!

Szóval most kóstolgatjuk egymást a képkeretezéssel és a művészkellékekkel, aztán meglátjuk, hogy alakul a kapcsolatunk 🙂

Fotó: Erdőháti Áron