Nagy Sándor Képkeretező Műhelye-Művészbolt

Nagy Sándor Képkeretező Műhelye-Művészbolt

Az Arte Magistra Kft honlapja

Szentendre a konyhában

Szentendreiek vagyunk, szeretünk itt élni, szeretjük a kisvárosi létet, azt, hogy az utcán, a piacon lépten-nyomon ismerősökbe botlunk.  Lokálpatrióták vagyunk.

Szeretjük, hogy itt a belvárosban szinte mindenki mindenkit ismer.

A piac talán nem is a bevásárlás miatt fontos terep, hanem szombat délelőttönként – szigorúan 10 óra után – gyakorlatilag mindenkivel össze lehet futni, mindent meg lehet beszélni.

Vannak, akik bevásárlás után együtt veszik az irányt az egyik helyi borszaküzletbe, hogy a piacon beszerzett kecskesajtot, sonkákat, szalonnát összedobva közösen megebédeljenek, így indul a hétvége.

Nem véletlenül hozom a piacot példának. A mi családunk és baráti körünk is szeret ott időzni, ott kitalálni a hétvégi menüt, utána együtt kávézni a Csokiboltban.

Luca lányunk mindig is társunk volt ebben, sőt gyakran volt / van olyan, hogy amikor hazaérünk a munkából, kész vacsora vár minket. Ez már általános iskolás korában kezdődött, és amikor a tanár néni megkérdezte, hogy a lányok közül nem akar-e valaki a fiúknak fenntartott barkács órára menni, mert a lányok főző óráján már nincs hely, Luca azt mondta, főzni már tudok, megyek barkácsolni.

És ez igaz volt, na jó, kis túlzással.

Ma már 26 éves, diplomás, önálló életét élő nő, és a főzés szeretete semmit sem változott. Munkája, hobbija is a gasztronómia. Főz, kreál, gasztroblogot ír, vendégül látja a családot és a barátokat.

Tegnap az ő könyvbemutatóján voltunk.

Szentendre a konyhában címmel jelentett meg a helyi TDM egy szakácskönyvet, melyet Luca írt és főzött.

Újabb szentendrei lokálpatrióta összefogás ez, hiszen az alkotók közül mindenki a városhoz kötődik, itt él, itt dolgozik. Az ajánlót Vomberg Frigyes szentendrei gasztronómus, a hazai Bocuse d’Or csapat irányítója írta, az inspirációt Benkovits György ősszentendrei dalmát akvarellfestő adta, szerkesztette, írta és fotózta Hidegkuti Dóri, Nagy Luca és Botos Karolina. Mindhárman szentendrei lányok. A terítéshez használt kerámiák és textíliák szentendrei iparművészek alkotásai.

14606379_1004622709647840_6655782978088133664_n

fotó:Botos Karolina

 

Nyomtassunk vászonra!

Mostanában sokszor kerülnek be hozzánk kicsi, megsárgult fotók. Családi emlékek. Mit csináljunk velük? Persze egy szép, antikolt keret illik hozzájuk, paszpartuval még meg is nagyíthatjuk a látványt…..

De ennél jóval hatásosabb megoldás, ha ezeket a kis képeket felnagyítjuk – a végtelenségig azért nem lehet – és profi nyomtatóval profi anyagra kinyomtatjuk.

Lehet ez papír is, de az igazi festővászonra nyomtatás azért egészen más! Mit és hogy érdemes? Nézzék meg itt!

 

 

Erasmuson az öreg Itáliában II.

Macerataból frissen hazatérve mesélek most újra kicsit a kint tapasztalt művészeti életről!

Az első hónap utáni nagy lelkesedés lecsengése után kezdtünk lassacskán beleszokni a hétköznapokba, és belelátni az olasz művészeti oktatás menetébe. Nagyon érdekes, hogy pontosan az ellentettjét tanítják kint, mint amit mi itthon az egyetemen tapasztalunk. Itthon mindig azt mondják nekünk, hogy ne másoljunk, és egy alkotást mindig egyszerre építsünk fel, folyamatosan, hogy ha egy állapotában abba kell hagynunk, akkor is egy értelmezhető egész legyen. Az olasz egyetemen viszont a fotók másolása szinte tananyag volt, és az élő modell utáni rajzolást is a hajszálaknál kezdték, majd ha szerencsések voltak, még aznap eljutottak a lábujjakig, de leginkább csak derékban félbevágott alakok születtek. Olaszok lévén nagyon ráérősek, hónapokig piszmognak egy kisebb munka fölött is, bár kétségtelenül nagyon ügyesek és másolásban verhetetlenek. Ebbe a munkatempóba ugyan nem tudtam beleszokni, de azért érdekes volt belekóstolni ezekbe az alkotási folyamatokba.

Macerata és környékén talán még érdemes megemlíteni a street art-ot, hiszen elég sok érdekes alkotásra lehet bukkanni! A városban azt szerettem, hogy megvolt mindennek a helye, a plakátokat, hirdetéseket nem kenték fel akármelyik csupasz falra, hanem ki volt jelölve a hirdetés helye, és a street art helye is. Sok alkotás városi megbízásból készült, de a random munkák is szinte kivétel nélkül igényesek és ízlésesek voltak.

Civitanova Marche-ban ugyanez már egy nagy városi projektként működik ’Street art for the folks’ néven a város szépítéseként, a helyiek gyönyörködtetésére. A város kis kikötőjében például a ’Vedo a colori’ – ’Látom a színeket’ projekt keretein belül különböző művészek alkotásai láthatóak hosszan egymás mellett. Ezek nagyon színes és nagyon ütős munkák, és abszolút a városkép részét képezik.

Szabadidőnkben természetesen igyekeztünk utazgatni, és minél többet látni Olaszországból. Novemberben fel is vonatoztunk Velencébe az 56. Nemzetközi Képzőművészeti Biennáléra, mert kiderült, hogy a szegedi csoporttársaink oda utaznak művészettörténet gyakorlati kurzust teljesíteni, így csatlakoztunk hozzájuk erre az időre. Velencébe már régóta vágyódtam, de tartottam is tőle a turista-áradat miatt. Sokszor sajnos tényleg élvezhetetlen volt akár csak az utcákon sétálgatni is, hisz hiába vagy gyönyörű környezetben, amikor tolongva hemzseg körülötted az embertömeg, és minden utca végén vagy be akarnak ültetni egy gondolába, vagy rád akarnak sózni egy ’very cheap, very good’ selfie-botot. Szerencsére a Biennálé Velence legtávolabbi csücskében található, és odáig viszont megéri elvergődni!

A Biennálét 1895 óta rendezik meg, ez a világ egyik legrangosabb művészeti fesztiválja, melyen idén 53 ország 136 művésze képviseltette magát országonként saját pavilonban. A magyarok a kezdetek óta részt vesznek rajta, a saját pavilon 1909-ben épült fel, Zsolnay-kerámiákkal díszítve. A mostani 2015-ös kiállításon Magyarországról Cseke Szilárd képzőművész, Fenntartható identitás című alkotása volt látható, légzést imitáló hatalmas áttetsző fóliapárnával, ventilátorok hajtotta fehér golyókkal, és a látogatók még saját gondolataikat is felírhatták az installáció részét képező nagy fekete táblákra fehér krétákkal! A többi ország pavilonját nem részletezném külön, nagyon sok érdekes, látványos és gondolatébresztő alkotást láttunk, talán az egyik kedvencem a Japán pavilon volt, ahol a plafon telis-tele volt „szőve” piros fonalakkal, melyekről rozsdás kulcsok lógtak, és ömlöttek ki régi lyukas csónakokból. Ez alatt állni és így szemlélni az egészet, elképesztő volt. Nagyon sok hasonlóan hatásos alkotást láttunk, ezekről is mutatok pár képet.

A Biennálét egyébként 2 évente rendezik meg, aki teheti, mindenképp látogasson el rá, hisz nagyon érdekes és különleges egymás mellett ennyi ország kortárs művészetét, az eltéréseket és hasonlóságokat is egyszerre szemlélni. Nálam mindenképp tervben van egy újabb Biennálé, hisz ez egy tökéletes ok arra, hogy újra a csizma felé vehessem utamat, és megint egy picit olasz lehessek!

Sajó Magdi

Ur Eleonóra – Nana

Látjátok ezt a jó kis keretet? Mi bogyós aranynak hívjuk. Olyan mint egy nyaklánc, bár ezen a szép batikon sokkal jobban mutat mint nyakban.

12273638_843625562421831_458372772515479700_o

Büszkék vagyunk rá, hogy Ur Eleonóra batikművész gyakran megfordul nálunk. Ezt a munkáját a közelmúltban foglaltuk keretbe, úgyhogy megragadom az alkalmat, hogy bemutassam nektek a művésznőt.

Nana,  egy világjáró szentendrei.

Kivágás_2

Magyarországon, Szentendrén űzi egy távoli kultúra tradicionális művészetét. Arról a kétezer éves batiktechnikáról van szó, melynek őshazája Indonézia, de Ázsia és Afrika tájain is változatos formában terjedt el. 2oo8 óta minden évben több hónapot tölt olyan egzotikus országokban, ahol még élő hagyománya létezik e műfajnak és a helyi népművészek szívesen megosztják tudásukat a távolról jött érdeklődő idegennel. A nagy utazásokra minden alkalommal elkíséri őt férje és két gyermeke is, így szenvedélye az elmúlt évek alatt a család életmódja lett.

Eleonóra eredeti helyszínen Indonéziában, a még aktívan dolgozó mesterektől tanulta meg a bonyolult technikát és azóta ő maga is e tradicionális művészeti ág mesterévé érett. Indonézia mellett thaiföldi, mexicói, sri lankai tanulmányutak következtek, míg tökéletesre csiszolta tudását néha egészen elképesztő körülmények között – szegényes szalmakunyhókban, döngölt padlós, nádfedeles műhelyekben, hegyek között, apró falvakban – élt és dolgozott együtt a hagyományőrző népművészekkel.

De Eleonóra volt az egyik képviselője hazánknak idén azon az őszi nemzetközi művészeti kiállításon és vásáron (Salon Art Shopping) aminek évente a párizsi Louvre ad otthont. Tavaly, a „Museum of the Americas” (MOA) nevű és hasonló tevékenységű művészeti szerveződés választotta tagjai közé és nyújtott számára lehetőséget a megmutatkozásra ugyanitt és több kiállításán is, melyeket évente rendez amerikai, európai és ázsiai helyszíneken.

Hogy bemutassa művészetét, vigye jó hírét Magyarországnak, Szentendrének!

 

És most magunkról!

Legutóbb bemutattuk már nektek kedves olvasók a munkatársainkat, a csapatot, akikkel nagyon szeretünk együtt dolgozni. Akkor megígértem, hogy legközelebb a tulajdonosok következnek.

Tényleg aktuális már, hiszen 1992 óta működik üzletünk, műhelyünk Szentendre belvárosában. Azóta a nyitás hetében született kislányunk is végzős egyetemista. Talán tényleg eljött az idő a bemutatkozásra.

Itt lakunk, minden ideköt. A munka,  a család, a legjobb barátok. Szinte minden, és ezen nem is kívánunk változtatni. Szeretjük Szentendrét minden szépségével és hibájával együtt.

Böjtös Kinga, enteriőr dj barátnőm, a Vizitkártya blog tulajdonosa a Szép Lak legutóbbi számában ismertetett meg minket olvasóival, én meg arra gondoltam, nincs ennél jobb és profibb bemutatkozás.

Olvassátok Kinga cikkét!

Történet szép keretben

Őszi vendégségben a száz éves épület száz festménye között, melyek épp oly színes keretet adnak az itt lakó család életének, ahogy ők keretezik gondosan a hozzájuk betérő művészek remekeit. Mert a legjobb dolgok mindig a garázsban kezdődnek…

A festők városának szinte mindegyik neves tagja megfordult már abban a „művészellátóban”, ahol a portékák mellett jut a személyes hangból, az egymásra figyelésből, az őszinte érdeklődésből minden betérőnek. Van, aki egy közönséges írószerszámért, egy különleges merített papírért jön, de a legtöbb szentendrei alkotó saját képeivel állít be és kéri a hozzáértő tulajdonosok Musza Györgyi és Nagy Sándor tanácsát a kiválasztott kereteket illetően. A „békebeli boltosokat” épp ez a pillanat villanyozza fel, hisz maguk is az érzékeny, kreatív, sőt műértő fajtából valók…

DSC09867_átméretezve

Nagy örömmel merülnek el a színek tengerében, végtelen türelemmel kutatják a megfelelő formát a kuncsafttal karöltve, mialatt a kisváros társasági híreit is rendre megvitatják. Ilyenkor fogannak meg fejükben a művészeket bemutató blogposztok, miközben titokban új terveket eszelnek ki a szobrok és festmények népszerűsítésére. Majd a nap végén, záróra után a zegzúgos öreg épület hátsó fertályába húzódnak vissza, ahol száznál is több festmény borítja privát életük összes szobáját, beleértve a padlásteret, a konyhát, a lépcsőházat,sőt még a fürdőt is.

Köztük látható az a Barcsay rézkarc, amellyel a történetünk kezdődik! A még friss házasokként ajándékba kapott művet több is követte az évek során, de a szép és stílusos keretezés folyvást nehézségekbe ütközött. Végül megunva a helyzetet, Györgyiék a sarkukra álltak és kitanulva a keretezés fogásait, felkutatva a legjobb kellékeket és alapanyagokat, sorra felöltöztették „meztelen” festményeiket. Szüleik garázsában egy profin berendezett, gépesített képkeretező műhelyt alakítottak ki, majd következtek a rokonok, a barátok és ismerősök képei is, így a garázs röpke két hónap alatt szűkösnek bizonyult a szorgos családi manufaktúra számára. S mint annyiszor, az élet most is magától értetődően kínálta a lehetőséget, amikor erre a közel száz éves vályogba rakott kőépületre rátaláltak, mely egykoron egy módos iparosé lehetett Szentendre belvárosában. A műemlék jelleg megóvása évekig tartó óvatos felújítást igényelt, mely során az utcafrontra nyíló helyiségből barátságos boltocskát rendeztek be. Sándor képkeretező műhelye a ház emeletére költözött, a tényleges keretezés itt zajlik, az üzletben már csak a végső simításokat végzik. A kívülről parányinak tűnő ház befelé valósággal kitárul és lépcsőzetesen bővített szintjeivel, hangulatos belső kertjeivel, beépített tetőterével a mára öt tagúra bővült család kényelmes-komfortos otthona lett úgy, hogy mit sem vesztett régi patinájából. Sőt, mintha a régi ház is meghálálta volna a törődést, a műértővé-műgyűjtővé érett háziak értékmentő szenvedélye itt, az öreg gerendák alatt teljesedett ki igazán… Ahogy a megörökölt thonett és paraszt barokk bútoraik és a velük kokettáló muzeális szőnyegek, mokettek, falikárpitok is kibélelik a szobákat, úgy a család tekintélyes könyvtára is megtalálta helyét a tetőtérben. De a főszereplők maguk a szentendrei festők, akik számtalan szépséges műalkotással képviselik magukat a ház falain. Sokan közülük személyes barátok, vagy olyan kortársak, akik Györgyi és az ő művészeti alapítványa látóterében alkotnak.

Négy éve, barátnői társaságában gondolták ki azt a civil kezdeményezést, mely különleges hangulatú kiállítások, baráti lakástárlatok segítségével teremt alkalmat a helyi művészek jobb megismerésére. Az ötlet azóta rengeteg befektetett munkával, de prímán működik, sőt egyre stabilabb közösséget mozgat. Legújabb kezdeményezésük egészen a polgármesteri hivatalig hallatta hangját, ahol random tárlatokra és közös teadélutánokra invitálják a városka döntéshozóit és a képeiket bemutató művészeket. Mert a műértő okos nők már tudják, hogy a megoldás gyakran egy jól eltalált festményben rejlik. A szép keretet pedig Györgyiék adják hozzá.

 

 

 

 

 

 

  

 

Andrelli

Művésznevén legalábbis, de mi Jánosként ismerjük.

Pap János Györgyöt szeretném most nektek bemutatni, szentendrei festőművész barátunkat.

A város szélén lakik családjával és egy szép műtermen osztozik feleségével, Zsuzsával. Azt, hogy férnek meg egymás mellett, nem tudom, nem, ne értsétek félre, de mégiscsak két művész egy csárdában… És még csak most jönnek a gyerekek, akik szintén művészpályára készülnek szüleik nyomában.

Amikor Jánost felkértem, hogy rendezze be kirakatunkat saját festményeivel, és az üzletünkben található kedvenc tárgyaival, nem gondoltam, hogy otthon milliméterre átgondolja, hogy mit hova tesz, honnan lógat le, és hogyan nem fog majd elfordulni a térbe lógatott festmény, és persze hány napot bír ki egy körte a fűtött kirakatban. A munka végére azért kiderült, hogy ő anno kirakatrendező iskolát is végzett. Ahogy láttam, kiváló eredménnyel.

János hitvallása Mahlertől származik! „Meghökkentőnek lenni könnyű, a szépséget kifejezni nehéz” Erre azért ő rácáfolni látszik, nézzétek meg festményeit!

Pécsi származású, az ottani rajzkörből jöttek Szentendrére Kovács Margit múzeumát meglátogatni és – finoman szólva – nem az ott látott kerámiák, hanem a város hangulata, a boltíves sikátorok, a Fő tér ragadta meg.

„Eszembe se jutott soha, hogy szentendrei festő leszek és azóta is csak ámulok, hogy az lettem ”  Rövid kitérő következett, és szülei akaratának megfelelően a Katonai Főiskola repülőgép szakára iratkozott be, mivel a középiskola alatt sportrepülő volt. Amikor helikopterre helyezték, lelépett , ami persze nem volt egyszerű.

Az Iparművészeti Egyetemen diplomázott és designerként kezdte művészi pályáját, világítástervezéssel foglalkozott. A 90-es évekig párhuzamosan folytatta a formatervezést a képzőművészettel. Mára már csak fest, és beteg, ha nem festhet. Reggeltől sötétedésig alkot, amíg süt a nap, közben szól a jazz. Képeiben él, a harmóniát keresi, egy olyan világot, ahol jól érzi magát.
„ A felnagyított léptékkel a pop-artot idézi és ezt a legjobb chicagoi hiperrealista művészek színvonalán teszi. Tudja azt, amit a németalföldi mesterek tudtak,a belülről áradó fényt megfesteni.” ( Dr.Pogány Gábor művészettörténész ) – – hangzott el az Országos Csendélet Biennálén, ahol I. helyezést ért el.

Gyertek, nézzétek meg a kirakatot, János új képeit és azt, hogy lesz almából körte a festővásznon!

Vamos, vamos para Porto!

Vamos a la playa!   – menjünk a strandra –

Mindenki ismeri ezt a diszkó számot, korosztályom házibulijaiban alap, sőt én énekelni is szoktam – legalábbis már jóval éjfél után, emelkedett hangulatban a barátnőimmel – a szilveszteri táncparketten.

Mi is lementünk a plázsra, de novemberben, 25 fokban.

12243661_10153338526617149_1352749334_n

Kinga lányunk Erasmusos félévét tölti Portugáliában, Portóban. Emlékszem, amikor a pályázatát beadta, az Erasmus bizottságban megkérdezték, hogy Portót vagy Frankfurtot választja? Az én lányom! Nem gondolkozott sokáig, sajnálkozott, hogy nem tud olyan jól németül….. Így lett, hogy novemberben pár napot az Atlanti óceán partján tölthettünk.

Jártam már máskor is Portugáliában, tudtam, hogy nagyon jó helyre megyek, de a legfontosabb az volt, hogy láttam, Kinga jól van, jó helyen van. Ő negyedéves fizioterapeuta hallgató és most a gyakorlati félévében a Portói Központi Kórházban dolgozik. Reggel hatkor kel, nyolckor már a csecsemők között van és „tornáztatja” az újszülötteket. Vagy az idősek között, akiknek egy stroke után segítenek visszatérni a mindennapi életbe.

Portó egy hatalmas város, Szentendrével tehát összehasonlíthatatlan méretű. 2001-ben Európa Kulturális Fővárosa volt. A Duoro folyó két partján helyezkedik el, kicsit olyan Pest-Buda hangulata van. A két oldalt 6 híd köti össze. Az izgalmas belváros sziklaszirteken trónol méltóságteljesen, a folyó túloldalán a Gaia negyedben végeláthatatlanul sorakoznak a borászatok, ahol a megtermelt portói zömét tárolják. Több mint 80 pincészet helyezkedik el itt. Portói barátaink azért ragaszkodtak ahhoz, hogy mindenképpen a Ferreira-t látogassuk meg, ugyanis csak az van portugál tulajdonban.

Zsibongás, saját reptér, rengeteg turista, több metróvonal, emeletes városi buszok, retro villamos, pálmafák, óceán, szörfösök.

A portugálok nagyon kedves emberek, segítőkészek még akkor is, ha fogalmuk sincs, hogy merre van a hely, amit keresel. De az előtted lefoglalt taxit szó nélkül és nagyon kedvesen átadják, hiszen te a repülőtérre sietsz. Nem tehetsz róla, hogy az 500-as busz nemhogy nem érkezik menetrendszerűen, hanem már egy órája nem jött… Azt hiszem, hogy itt a menetrend inkább tájékoztató jellegű, a betartásával nem igazán foglalkoznak. Viszont senki sem ideges, inkább fog egy taxit, ha siet. A többiek pedig békésen üldögélnek tovább a tiszta, kényelmes buszmegállókban és amikor feltűnik a távolban a kb egy órája várt jármű, mosolyogva felszállnak, lepittyegtetik jegyeiket és kész.

A portugál konyhában a fél világ ízei keverednek. A volt gyarmatbirodalom – Brazilia, Angola, Goa, Makao, Mozambik – ízei, amit a portugálok hősiesen őriznek és használnak. Egzotikus fűszerek tömege, de azért a fahéj vezet. Kihagyhatatlan a Nata, a nemzeti kis sütijük. Egyébként is, minden harmadik ház aljában cukrászda pöffeszkedik. Elképesztő mennyiségű tojássárgájával és cukorral dolgoznak, vaníliával, fahéjjal, naranccsal, citrommal, mandulával ízesítik a sütijeiket. Reggeli a Paparoca da Foz-ban két presszó kávé és egy Nata – a paleoit életmód itt eléggé kivitelezhetetlen – mégis nagyon meg tudnám szokni.

Vamos, vamos para Porto!

 

 

 

 

 

 

 

 

Erasmuson az öreg Itáliában I.

Sajó Magdi kolléganőnk néhány hónapig Olaszországban tanul, onnan tudósít minket,  irígykedőket.
Ciao a tutti! Tudósításom helyszíne Macerata, egy mesebeli Közép-Olaszországi városka, ha mondjuk a csizmát nézitek, akkor a vádlinál találjátok! Régi nagy álmom volt Olaszországban tölteni egy hosszabb időt, beleolvadni az olaszok hangos, pezsgő, és úgy összességében nagyon itáliai életébe. Szerencsém volt, Erasmus ösztöndíjat nyertem, és mégis hol máshol tanulhatnék művészetet, ha nem itt az öreg Itáliában?
Macerata egy kis középkori városka, szolid 43 ezer lakossal, de az egész nagyon nyüzsgő, nagyon közvetlen, nagyon olasz! :) A házak gyönyörűek, mindenhol van valami szín, minden anyag más, és minden ház egy kicsit hasonlít, de mégsem találni két egyformát. Az itteni kisvárosok mind ilyenek, az építkezési szokások teljesen kaotikusak, mindig meg tud lepni valami, akármerre nézek. A környék tele van egyszerű kis templomokkal, de belülről mindegyik úgy néz ki mint egy kisebb bazilika, elképesztőek! Macerata, mint a többi környékbeli város is, egy dombra épült, így a kilátás csodaszép, és ha tiszta az ég, az ablakunkból még az Appennineket is látni!
A helyiek nagyon kedvesek, itt mindenki egytől egyig élvezi amit csinál, mindenre ráérnek, nem rohannak, nem idegeskednek, és persze minden nap Sziesztáznak. Dél körül az utcák kiürülnek, és teljesen indokolatlan időtartamokra bezárnak a boltok, az emberek ebédelnek, alszanak, pihennek, és ha erről megfeledkezel, akkor aztán hiába ábrándoztál délelőtt egy pizza-kávé ebédről, mert délután 4-ig nem találsz egyetlen egy kedves pizzás bácsit sem aki nyitva lenne, sőt a rendelés sem jöhet szóba, hisz a futárok is sziesztáznak, természetesen. De már kezdünk beletanulni az itteni szokásokba, mint például délután nem kérhetsz cappuccinót mert csúnyán néznek rád (hisz azt csak reggel szokás inni), reggelire semmi sós, csakis édes sütemények, és minden tésztás ételre zúdulhat a parmezán, kivétel ha az halas, vagy egyéb tengeri herkentyűs.
Fontos még tudni, hogy az olaszok nemigen beszélnek angolul, hiába próbáljuk megértetni magunkat, ők csak magyaráznak tovább olaszul, heves gesztikulációk közepette. Úgyhogy a kezdeti nulla olasz tudásom már felkúszott a ‘megértetem magam’ szintre, mivelhogy közben kiderült hogy az egyetemen sem beszélnek angolul, 1-2 Erasmusos tanárt leszámítva.
Az egyetem – Accademia Belle Arti di Macerata – állítólag Olaszország egyik legjobb művészeti egyeteme, nagyon jó művésztanár-gárdával rendelkezik, nagyon sok olasz jön ide Erasmussal csak a tanárok miatt! Az egyetem nagyon felszerelt, nálunk a festő-szakirányon a műhelymunkákhoz minden alapanyagot ők biztosítanak, ami azért elég meglepő de érthető is, hisz itt minden egyetem fizetős. Naponta egy kurzus van, reggel 9-től este 18-ig, de a lényeg hogy alkoss, ezen felül meg mindegy hogy hogy osztod be az idődet. Nincs ez sem túlbonyolítva, az olaszok nagyon lazák. Mondjuk olyannyira, hogy nincsen semmilyen egyetemi kurzusfelvevő vagy akármilyen rendszerük, úgy teljesíthetsz egy tárgyat, hogy kikeresed egy nagy tábláról az órát, bemész amikor tartják, és teljesíted, ennyi. De más a hallgatók hozzáállása is, itt mindenki folyamatosan alkotni akar valamit. Az egyetemi Díszlettervező szak egyébként összeköttetésben is van a Sferisterio-val, ami Macerata egyik legjelentősebb épülete, egy hatalmas szabadtéri kőszínház, ahol tavasztól őszig szabadtéri játékokat lehet megtekinteni, elég híresek ezek.
Az első napokban sok környékbeli helyet bejártunk amíg nem kezdődött el az egyetem. A főbérlőnk az egyik legkedvesebb olasz akit csak ismerünk, mindenben nagyon segítőkész, és nagyon sok helyre visz minket ahol éppen dolga van. Így jutottunk el Anconába, ami egy nagy kikötőváros, Siroloba, ami az egyik legszebb tengerparti szakasz, és Rómába, amiről majd legközelebb mesélnék még számtalan más hellyel együtt! :)
Összességében mindezt, ami körül vesz minket folyamatosan próbáljuk feldolgozni, nem nagyon találunk már fokozó szavakat erre a helyre, lenyűgöz hogy mennyire egyszerű és természetes, és eközben nagyon izgalmas is!
Rátaláltunk a helyi képkeretező boltra is, de természetesen pont szieszta volt, úgyhogy arról majd később szerzek titkos információkat! :)
Holnap pedig a Velencei Biennálé felé vesszük az irányt, így a következő tudósításban bővebben jön majd az olasz művészet, de addig is Arrivederci!
Sajó Magdi

A csapat

Mindig nagyon fontosnak tartottuk, hogy olyan kollégákkal dolgozzunk együtt, akik nyakig benne vannak a szakmában.

Munkatársaink egytől egyig ifjú művészek, ki végzett már az egyetemen, ki most jár, ki éppen Erasmusos félévét tölti az öreg Italiában. Grafikusok, festő- és fotóművészek.

DSC_3355

Bőhm Dóri

DSC_3367

Jelenleg grafikát tanul a Budai Rajziskolában, hogy innen majd a MOME tervezőgrafika szakára jó alapokkal induljon. A cél mindig is ez volt, csak tett egy kis kitérőt a Pázmány kommunikáció és médiatudomány szakára.

Ekkor vált igazán biztossá, hogy az ő útja másfelé vezet és azt folytatta tovább, amit már gyerekkorában elkezdett, a rajzolást.

A manuális illusztráció, a mesék világa az, ami igazán közel áll hozzá, ezzel szeretne majd a későbbiekben foglalkozni a grafika, vagy akár az animáció területén.

Deim Balu

DSC_3361

A Kaposvári Egyetemen végzett fotográfia szakon. Gimnazista kora óta érdeklődik a fényképezés iránt. Több fotópályázat díjazottja, fődíjasa.

Sajó Magdi

DSC_3363

Tanulmányait zenei vonalon kezdte, de hamar rájött, hogy a művészetnek más oldalai is vonzzák. Díszlet és jelmeztervező okj-t végzett, ami komoly lendületet adott neki a képzőművészeti pálya felé. Sok technikával ismerkedett meg ebben az időszakban és bontakozott ki benne az a kísérletező hajlam, ami azóta is folyamatosan jelen van munkáiban. Számára az jelenti a kihívást, hogy a körülette lévő dolgokból, anyagokból hozzon ki valami újat, valami mást.

A Szegedi Tudományegyetem Művészeti tanszékén, képi ábrázolás szakon tanul, de ezt is érdeklődésének csak egy vonalának tekinti. Ha tehetné, mindennel egyszerre foglalkozna.

Festészetében is kísérletezik, különböző technikákat, anyagokat próbál ötvözni, ezek felületével és struktúrájával játszadozik. Leggyakrabb témái főleg épületek, városképek, belső terek, fényárnyék hatások.

 

Legutóbb a kirakatot is berendezték együtt.

 

Előbb-utóbb a tulajdonosok is bemutatkoznak!

Sághi Bori, borobudur lamps

Két tündéri szőke kisfiú, egyik a hátán, a hóna alatt, a  másik előtte kismotorral. Ez a mostani állapot, így – is – felismerhetitek Borit a szentendrei belvárosban, a Dunaparton. Sok éve jár hozzánk  a Képkeretező Műhely – Művészboltba, amikor először találkoztunk, még nem is voltak a fiúk. Sőt, először Cleopátrával álltam szemben a Szeresd Szentendrét Egyesület farsangi báljában, ahol Galamb – férj – volt a házigazda és zeneszolgáltató.

563730_10151783247191375_1426825191_n

Sághi Bori

 

És még földik is vagyunk, XI. kerületiek. Már amennyiben ez fontos, de szerintem nagyon! Sokat beszélgettünk az évek alatt, sok képüket bekereteztük, aztán áttevődött a hangsúly, érdekes, lehetetlen kérésekkel, kérdésekkel jött.  Hogyan lehet megfolyatni az akrilfestéket azüvegben belül, mitől nem lesz buborékos, hogyan lesz egyenletes, stb. Persze a megoldást mindig ő találta meg és közben kiváló ötleteket, megoldásokat adott nekünk is a lehetetlen, megoldhatatlan problémáinkra.

Az útkeresés időszaka és persze  a gyereknevelésé volt ez az elmúlt pár év. És íme! Megszületett a borobudur lamps!

Bori eredetileg sminkmester – Cleopátra – a gyerekek születése óta viszont szakmájában  nem aktív, de kreatív energiái utat kerestek, és sok kísérletezés, próbálkozás után sikerült ötvözni az általa igazán kedvelt anyagokat és technikákat. A gyerekkori emlékeket, a Nagyival való közös kézimunkázásokat. A régi üvegpalackok, hangulatfények, a kézimunka  és színek szeretetének közös megtestesülése az általa megálmodott és létrehozott borobudur lámpák.Lámpatest egy karakteres üres üveg, amiben valaha bor volt vagy éppen olíva olaj, a lámpaernyő pamutfonalból horgolva, festve, keményítve, a színben harmonizáló textilkábelek, és az egyedi tervezésű kovácsoltvas váz – ez a borobudur lamps.

A lámpák még egy ideig a mi kirakatunkban ragyognak szintén ragyogó képkeretek között, Bori azonban nem áll meg, legközelebb az Iparművészeti Múzeumban és az Art6 Szalonban lesznek láthatók és megvásárolhatók a lámpa alkotások.